A kontextus:

Ez lesz az utolsó megjegyzésem a barokkról, tekintettel arra hogy Bach 1750-es halálával számítják a végét. Ne felejtsük, hogy az európai komolyzene egyet jelentett a vallási zenével, és ez épp a barokk idején változott meg, miután a gazdagodó polgárság is megengedhette magának a zenét. Ezzel együtt is a zenészek vagy nemesi udvarban találtak állást vagy az egyháznál. Pachelbel tempomokban orgonált, Vivaldi pap volt, Handel egyházi zenéivel szerzett sikereket és Bach is orgonistaként és kántorként működött élete nagy részében.

Bach (1685-1750) ezt a művét bár 1749-ben fejezte be utolsó hosszabb műveként, valójában korábbi műveiből állította össze, amelyeket már az 1720-as években elkezdett megírni különböző indokokból. A törzsét 1733-ban komponálta egy megbízás reményében a lengyel királynak (egyben szász választófejedelem), ahogy a Brandenburgi versenyeket is, amelyet később el is nyert. Valószínűleg egyfajta összegzésként vette elő élete végén, hogy egyházi jellegű művészetét egybe sűrítse, ahogy tette ezt más műveivel is. Először csupán 1859-ben mutatták be teljes egészében nyilvánosan, és 1929-ben rögzítették. Ez utóbbit említhettem volna korábbi posztjaimban is, de a hangfelvétel megjelenése előtt gakorlatilag alig volt ismert a régizene, ezért óriási a jelentősége. Manapság pedig ingyen, bárhol, bárki meghallgathatja. Belátható, hogy a huszadik század mekkora lökést adott neki, hiába volt elismert.

Hallgasd meg Bach: H-moll mise c. művét

Formaságok:

A H-moll mise műfaja értelemszerűen mise, a katolikus egyházi szertartás felépítését követi. Itt az előkészületek és a bevezető után felolvasnak a Bibliából és beszédet tart a pap, majd végül imádkoznak, adakoznak. A mű egy mise teljes, állandó szövegeit zenésítette meg. Érdekesség, hogy bár a cím h-moll, valójában sokkal több a H-dúr hagnem a műben, viszont h-mollban indít.

A mű hangszerelése fúvósokból (furulya, oboa d'amore, kürt. trombita), üstdobból és vonósokból (hegedű, brácsa, basso continuo), valamint egy nyolctagú kórusból (minden hangnemben, azaz: szoprán, alt, tenor, basszus) áll. A mise négy részre oszlik: Missa, Symbolum Nicenum, Sanctus, Osanna, ezekből messze leghosszabb az alapnak számító Missa, amely majdnem a felét teszi ki. E négy rész összesen 27 "dalra" oszlik, és most kéne arról beszélnem, hogy micsoda fantasztikus szimmetriája van, csak megint nem értettem egy szót se a leírásokból. Annyit azért megértettem, hogy egy építészeti alkotásként tekintenek rá, amit a korban szintén isteni szimmetriaelvek alapján igyekeztek felhúzni. Nem tudom hogy jön ki, de egy kereszt alakját vélik felfeldezni. Zeneértőknek nyilván többet mond, de íme egy kép és egy másik is, hátha valakinek mondanak valamit így is. A szimmetria közepén a keresztrefeszítés van, ez a legmélyebb hangnemű darab. A hozzáértők szerint többféle műfajt foglal magába a mise, kezdve a középkor egyszólamú énekeitől a kor legmodernebbnek számító fúgáiig, mert természetesen tele van vele, csak ezúttal talán elsősorban az énekhangok fúgáznak. A 27 rész általában nekem monoton volt, ritkán van belül dinamikai vagy ritmusváltás.

Tartalom/Élmény:

A "dalszöveg" maga közel kétórás miséhez képest rövidke, imádkozást, dicsőítést tartalmaz és röviden összefoglalja a kereszténység lényegét. Ami az igazi lényege azonban, hogy mindezt alátámasztja elvileg zeneileg is azáltal, ahogy a különböző motívumokat megfelelteti egy-egy eszmének, amely elhangzik a szövegben, és ezeket a megfelelő helyen ismétli vagy épp máshol, többletjelentést adva az adott ponton. Na ez az, amit első hallásra semmiképp se vagyok képes észrevenni, de sokadjára se igazán. Szóval elnézést a szegényes leírásért, de ez mélyebb elmélyülést igényel, vagy még csak nem tartok ott, hogy értelmezni tudjam a zenét. (Rendesebb elemzésért ld. az ajánlott olvasmányt a poszt alján.) De hogy mondjak egy konkrét példát is: "az a tény, hogy a két énekes egyszerre szólaltatja megaz Atya Istent és az Egyszülött Fiút megszólító sorokat, s később szerepet cserélve sem adják fel ezt a szimultán szövegmondást, ismét csodálatosan szimbolizálja a szöveg teológiai tartalmát: Atya és Fiú egységét,egylényegűségét."

Az első pár hang nagyon erőteljesen indít, azonnal megragadja az embert, de csúnyán leül szinte azonnal, és ez elrontja a hátralévő élményt, hiszen újra ugyanekkora hatást várok. Nem vagyok ugyan vallásos keresztény, de attól még gondoltam képes lehetek átélni a mű vallásosságát, ám kevés helyen éreztem kifejezőnek, amely illett volna az imák szövegéhez (van persze néhány kivétel, mint a lassú, komorabb keresztrefeszítés vagy az ünnepélyes lezárás). Mivel valamennyire hasonló darab, Handel Messiásával próbáltam párhuzamokat keresni, és az énekstílus hasonló is a barokkos túldíszítettségéel (ld. coloratura), azonban kevésbé éreztem a szófestés (kivétel a 20. darab esetében) technikáját. A trombiták sem voltak annyira ünnepélyesek, igaz, legalább jobban kivehetőek mint Handelnél. Újfent éreztem a Brandenburgi versenyeket, de Bach közismerten nagy újrahasznosító volt. Nekem eléggé egyhangúak voltak az egyes részek és kevésbé tudtam magam beleélni; kivétel volt ezalól a Misse 4. darabjának vagy a Symbolum Nicenum 21. darabjának váratlan tempóváltása vagy a 12. darabjában a váratlan belépő. A 10. darab egyáltalán nem tűnik vallásosnak, amire tök jól ráéreztem, mert valójában egy táncnak az átültetett változata, a 11. rész pedig, mivel a lengyel királynak címezték a művet, lengyeles dalra hasonlít. A Symbolum Nicenumra, a 14. részhez érve számmisztikázós jelleget ölt a téma, amit szívesen elemeznek Bach-kutatók: állítólag az, hogy a hangnem hangsorának mind a nyolc hangjegyét tartalmazza a darab, a mindenséget jelképezi, továbbá az ütemek és egyes szavak előfordulásának számai is a 7-es és a 12-es többszörösei. Nem igazán ragadott magával egyik darab sem, a legélvezhetőbb talán a Sanctus első darabja, a 22. rész, valószínűleg mert nagyon ismerős máshonnan. Szóval összefoglalva, nem élvezem továbbra sem a fúgákat, sem Bach intellektuális művészetét; a misét untam, kevés momentuma váltott ki belőlem bármiféle érzelmi reakciót.

Egyéb információ:

- Nem véletlenül említettem meg a poszt elején a hangrögzítést, mint a régizene történetének fontos lépcsőfokat, hangozzék ez bármennyire is anakronisztikusan; többek között ugyanis ez tette lehetővé, hogy szélesebb körben is elterjedjenek Bach és elődeinek zenéje, tehát kora ellenére is egy viszonylag fiatal korszakról beszélünk. Bár léteztek korábban is hasonló társaságok, igazán ez után indult meg a historikus zenei előadások, azaz a korhűen előadott művek mozgalma. Ennek egyik kiemelekdő alakja volt Harnoncourt, aki épp tavaly hunyt el, az ő nevével még sokat fogunk találkozni.
- Kutakodásaim közepette fedeztem fel a nyugati klasszikus zene Oscar-díját, a Gramophone Awards-ot is. Ez azért fontos, mert nem elég a historikus előadásmód, kicsit minden előadó képes a viszonylag rögzített utasításokat is máshogy előadni. A díjazottak biztosítékot jelentenek, hogy egy jó előadást fogunk hallani.
- Végre koncertet is ajánlhatok: 2017. október 25-én meghallgatható lesz a MüPában (3 000 - 6 000 Ft)