A kontextus:

Bach 1750-es halálával tehát elvi és összefoglaló jellegű életműve miatt gyakorlati szinten is véget ért a barokk kor. Az emberek zene iránti igénye megnőtt, de nem a barokk bonyolultabb, nehéz zenéje iránt. A divatnak megfelelően a bonyolult fúgákat letisztult, homofón dallamok váltották fel, azaz volt egy fő, kiemelt szólam, amit a többiek csak kísértek. A megnövekedett igény miatt gyakran kevesebb hangszerre írták a zenét és úgy szerezték őket, hogy néhány próba után eljátszhassa a zenekar. Az addig kötelező basso continuot lassan elhagyták, a kifinomultabb zongora megjelenése pedig kiszorította a csembalót. A zene lejegyzése pontosodott, hogy minden a szerző elképzelése szerint történjen, így az előadó improvizációs készsége kevésbé számított.

Joseph Haydn (1732-1809) énektehetségének köszönhetően már 8 évesen Bécsbe került egy kórusba, de nem igazán tanították. Kamaszkora miatti hangváltozása alkalmatlanná tette a kórusra, erre személyesen Mária Terézia is tett megjegyzést, így az első adandó csínytevése miatt kirúgták. Alkalmi munkákból tartotta fenn agát, mire 20 évesen megtanulhatta a zeneszerzés alapjait az elismert zeneszerző, Porpora kísérőjeként. Bár továbbra sem volt biztos állása, szerzeményei révén egyre nagyobb elismerés övezte, míg 1757-ben végre egy gróf felfogadta karmesternek. Feleségével boldogtalanul éltek, szeretőik voltak. 1761-ben anyagi nehézségek miatt felmondtak neki, de hamarosan lecsapott rá az Esterházy-család. Bár rengeteg feladata volt, gyakorlatilag bármikor rendelkezésére állt egy zenekar, ami páratlan lehetőség volt. Ugyanakkor mivel a családfőnek kellett írnia zenét, az ő ízlése tükröződött vissza, és ha épp operára vágyott, akkor Haydn operákat írt. Ez a felállás 1779-ben ért véget, innentől kezdve engedélyezték, hogy külső megrendeléseket is teljesítsen, így hirtelen nemzetközileg is elismert zeneszerzővé vált, noha nem nagyon tudott eljönni a messzi birtokról. 1790-ben új családfő került az előző halálával hatalomra, őt viszont kevésbé érdekelte a zene és már nem is volt divat zenekart tartani, ezért Haydn utazni kezdhetett. Angliában ekkor már nagyon népszerű volt, ezért megszakításokkal 1795-ig ott élte meg munkásságának talán legfontosabb korszakát, ekkor népzenei elemek fedezhetőek fel zenéjében. Végül Bécsben töltötte hátralévő éveit, sok időt szentelve egy-egy ambiciózus műve kidolgozásához. Jó barátja volt Mozartnak és Beethovent is tanította, őt tartják a vonósnégyesek és a szimfóniák atyjának.

Formaságok:

A trombitaverseny klasszikus versenymű tagolással bír, azaz egy kiemelt hangszer - esetünkben a trombita - viszi a fő dallamot, amire válaszolgat a zenekar. Mindezt három tételben, amelyek közül a középső lassabb. Az első tétel egy szonátaforma, azaz előbb megmutatják a témá(ka)t, majd játszadoznak vele, végül hangsúlyosabban újra felelevenítik. A második tétel ahogy említettem lassabb rész, a harmadik pedig egy rondó, azaz a fő téma váltakozik kisebb melléktémákkal. A három tétel durván 15 percet tesz ki.

A trombitaversenyét Haydn az utolsó bécsi korszakában, 1796-ban írta, az ok pedig egyszerű: barátja, a trombitavirtuóz Anton Weidinger továbbfejlesztette a barokkban használatos natúrtrombitát, ezért Haydn megpróbálta kiaknázni az új lehetőségeit (és nem mellesleg ezzel akarta rábírni Weidingert, hogy legyen tagja az ő zenekarának az Esterházyaknál). (Ugyanakkor nem volt egy jó újítás, sosem lett népszerű és más irányba fejlődött tovább a hangszer.) Tehát adott volt a szóló trombitás, valamint tíz egyéb fúvós, egy üstdob és még vonósok, de az összetételéről nincs sehol konkrét infó. Az alul belinkelt írás szerint a darab szívatós, ugyanis a szóló trombita első néhány, csak mutatóképp megszólaltatott hangja direkt olyan, amelyet a natúrtrombiták is el tudtak játszani, így amikor valóban belép a versenyműbe, váratlanul és hatásosan hangzanak fel az új hangjai. Érzésem szerint a trombita hangterjedelme nem túl széles, a hangszíne pedig valóban egy oboáéra emlékeztetett; a ritmusa közepe a középső, lassabb rész kivételével. Ahogy a poszt elején jeleztem, a klasszikus stílus egyszerűségre törekedett, így nem volt túlságosan bonyolult vagy többszólamú a dallam.

Tartalom/Élmény:

Abszolút zenéről van szó, nem szól semmiről :) Ahogy említettem, a cél az volt, megmutassa az újonnan továbbfejlesztett trombita képességeit. A zenekar felvezeti a rövidke témát, a trombita párszor megszólal, majd egy perc után megmutatja, hogy képes előadni a már felvezetett dallamot, amit később egymásnak válaszolgatva variálnak. Az ötödik perc körül, az első tétel végén elhallgat a zenekar és csak a trombita adja elő újra a már elhangzott dallamokat. A második tétel (6-10. perc) hasonló felépítésű, csak lassabb: a zenekar előjátssza a fő dallamot, amit aztán a trombitával felváltva variálgatnak. Az utolsó tétel (10-14. perc) is ilyen, de újra energikus, vidám, talán itt kell leginkább teljesítenie a trombitásnak. Haydn állítólag vicceskedő alak volt, gyakran alkalmazott olyan megoldásokat, ami alapján azt hihette a hallgató, hogy vége a műnek, hogy aztán még egyet ráhúzzon. Hasonlóan végződött e verseny is, a nagy lezárás után váratlanul újra megszólal a trombita által a dallam, és a valósi lezárás már nem olyan hangsúlyos, mint az előbbi.

A barokk bonyolult dallamaihoz képest felüdülés volt egy egyszerűbb, letisztultabb dallamot hallgatni, főleg hogy nem többórás darabról van szó, hanem csak 14 percről. Ugyanakkor ezt egy picit túlzásba is vitték, a dallamok nagyon rövidek, ettől pedig unalmassá vált hamar az ismételgetésük. Az alapvető problémám még mindig az, hogy nem értem, nem érzem a zenét. Ezt okozza, ha az ember 30 évig csak könnyűzenét hallgat... Szeretném átélni, ahogy a zeneértők egy-egy rész után felismerik annak erősségét, értelmét, de egyelőre még azt se hallom, mi jó...