A kontextus:

Bach 1750-es halálával tehát elvi és összefoglaló jellegű életműve miatt gyakorlati szinten is véget ért a barokk kor. Az emberek zene iránti igénye megnőtt, de nem a barokk bonyolultabb, nehéz zenéje iránt. A divatnak megfelelően a bonyolult fúgákat letisztult, homofón dallamok váltották fel, azaz volt egy fő, kiemelt szólam, amit a többiek csak kísértek. A megnövekedett igény miatt gyakran kevesebb hangszerre írták a zenét és úgy szerezték őket, hogy néhány próba után eljátszhassa a zenekar. Az addig kötelező basso continuot lassan elhagyták, a kifinomultabb zongora megjelenése pedig kiszorította a csembalót. A zene lejegyzése pontosodott, hogy minden a szerző elképzelése szerint történjen, így az előadó improvizációs készsége kevésbé számított.

Joseph Haydn (1732-1809) énektehetségének köszönhetően már 8 évesen Bécsbe került egy kórusba, de nem igazán tanították. Kamaszkora miatti hangváltozása alkalmatlanná tette a kórusra, erre személyesen Mária Terézia is tett megjegyzést, így az első adandó csínytevése miatt kirúgták. Alkalmi munkákból tartotta fenn agát, mire 20 évesen megtanulhatta a zeneszerzés alapjait az elismert zeneszerző, Porpora kísérőjeként. Bár továbbra sem volt biztos állása, szerzeményei révén egyre nagyobb elismerés övezte, míg 1757-ben végre egy gróf felfogadta karmesternek. Feleségével boldogtalanul éltek, szeretőik voltak. 1761-ben anyagi nehézségek miatt felmondtak neki, de hamarosan lecsapott rá az Esterházy-család. Bár rengeteg feladata volt, gyakorlatilag bármikor rendelkezésére állt egy zenekar, ami páratlan lehetőség volt. Ugyanakkor mivel a családfőnek kellett írnia zenét, az ő ízlése tükröződött vissza, és ha épp operára vágyott, akkor Haydn operákat írt. Ez a felállás 1779-ben ért véget, innentől kezdve engedélyezték, hogy külső megrendeléseket is teljesítsen, így hirtelen nemzetközileg is elismert zeneszerzővé vált, noha nem nagyon tudott eljönni a messzi birtokról. 1790-ben új családfő került az előző halálával hatalomra, őt viszont kevésbé érdekelte a zene és már nem is volt divat zenekart tartani, ezért Haydn utazni kezdhetett. Angliában ekkor már nagyon népszerű volt, ezért megszakításokkal 1795-ig ott élte meg munkásságának talán legfontosabb korszakát, ekkor népzenei elemek fedezhetőek fel zenéjében. Végül Bécsben töltötte hátralévő éveit, sok időt szentelve egy-egy ambiciózus műve kidolgozásához. Jó barátja volt Mozartnak és Beethovent is tanította, őt tartják a vonósnégyesek és a szimfóniák atyjának.

Formaságok:

A trombitaverseny klasszikus versenymű tagolással bír, azaz egy kiemelt hangszer - esetünkben a trombita - viszi a fő dallamot, amire válaszolgat a zenekar. Mindezt három tételben, amelyek közül a középső lassabb. Az első tétel egy szonátaforma, azaz előbb megmutatják a témá(ka)t, majd játszadoznak vele, végül hangsúlyosabban újra felelevenítik. A második tétel ahogy említettem lassabb rész, a harmadik pedig egy rondó, azaz a fő téma váltakozik kisebb melléktémákkal. A három tétel durván 15 percet tesz ki.

A trombitaversenyét Haydn az utolsó bécsi korszakában, 1796-ban írta, az ok pedig egyszerű: barátja, a trombitavirtuóz Anton Weidinger továbbfejlesztette a barokkban használatos natúrtrombitát, ezért Haydn megpróbálta kiaknázni az új lehetőségeit (és nem mellesleg ezzel akarta rábírni Weidingert, hogy legyen tagja az ő zenekarának az Esterházyaknál). (Ugyanakkor nem volt egy jó újítás, sosem lett népszerű és más irányba fejlődött tovább a hangszer.) Tehát adott volt a szóló trombitás, valamint tíz egyéb fúvós, egy üstdob és még vonósok, de az összetételéről nincs sehol konkrét infó. Az alul belinkelt írás szerint a darab szívatós, ugyanis a szóló trombita első néhány, csak mutatóképp megszólaltatott hangja direkt olyan, amelyet a natúrtrombiták is el tudtak játszani, így amikor valóban belép a versenyműbe, váratlanul és hatásosan hangzanak fel az új hangjai. Érzésem szerint a trombita hangterjedelme nem túl széles, a hangszíne pedig valóban egy oboáéra emlékeztetett; a ritmusa közepe a középső, lassabb rész kivételével. Ahogy a poszt elején jeleztem, a klasszikus stílus egyszerűségre törekedett, így nem volt túlságosan bonyolult vagy többszólamú a dallam.

Tartalom/Élmény:

Abszolút zenéről van szó, nem szól semmiről :) Ahogy említettem, a cél az volt, megmutassa az újonnan továbbfejlesztett trombita képességeit. A zenekar felvezeti a rövidke témát, a trombita párszor megszólal, majd egy perc után megmutatja, hogy képes előadni a már felvezetett dallamot, amit később egymásnak válaszolgatva variálnak. Az ötödik perc körül, az első tétel végén elhallgat a zenekar és csak a trombita adja elő újra a már elhangzott dallamokat. A második tétel (6-10. perc) hasonló felépítésű, csak lassabb: a zenekar előjátssza a fő dallamot, amit aztán a trombitával felváltva variálgatnak. Az utolsó tétel (10-14. perc) is ilyen, de újra energikus, vidám, talán itt kell leginkább teljesítenie a trombitásnak. Haydn állítólag vicceskedő alak volt, gyakran alkalmazott olyan megoldásokat, ami alapján azt hihette a hallgató, hogy vége a műnek, hogy aztán még egyet ráhúzzon. Hasonlóan végződött e verseny is, a nagy lezárás után váratlanul újra megszólal a trombita által a dallam, és a valósi lezárás már nem olyan hangsúlyos, mint az előbbi.

A barokk bonyolult dallamaihoz képest felüdülés volt egy egyszerűbb, letisztultabb dallamot hallgatni, főleg hogy nem többórás darabról van szó, hanem csak 14 percről. Ugyanakkor ezt egy picit túlzásba is vitték, a dallamok nagyon rövidek, ettől pedig unalmassá vált hamar az ismételgetésük. Az alapvető problémám még mindig az, hogy nem értem, nem érzem a zenét. Ezt okozza, ha az ember 30 évig csak könnyűzenét hallgat... Szeretném átélni, ahogy a zeneértők egy-egy rész után felismerik annak erősségét, értelmét, de egyelőre még azt se hallom, mi jó...

A kontextus:

Ez lesz az utolsó megjegyzésem a barokkról, tekintettel arra hogy Bach 1750-es halálával számítják a végét. Ne felejtsük, hogy az európai komolyzene egyet jelentett a vallási zenével, és ez épp a barokk idején változott meg, miután a gazdagodó polgárság is megengedhette magának a zenét. Ezzel együtt is a zenészek vagy nemesi udvarban találtak állást vagy az egyháznál. Pachelbel tempomokban orgonált, Vivaldi pap volt, Handel egyházi zenéivel szerzett sikereket és Bach is orgonistaként és kántorként működött élete nagy részében.

Bach (1685-1750) ezt a művét bár 1749-ben fejezte be utolsó hosszabb műveként, valójában korábbi műveiből állította össze, amelyeket már az 1720-as években elkezdett megírni különböző indokokból. A törzsét 1733-ban komponálta egy megbízás reményében a lengyel királynak (egyben szász választófejedelem), ahogy a Brandenburgi versenyeket is, amelyet később el is nyert. Valószínűleg egyfajta összegzésként vette elő élete végén, hogy egyházi jellegű művészetét egybe sűrítse, ahogy tette ezt más műveivel is. Először csupán 1859-ben mutatták be teljes egészében nyilvánosan, és 1929-ben rögzítették. Ez utóbbit említhettem volna korábbi posztjaimban is, de a hangfelvétel megjelenése előtt gakorlatilag alig volt ismert a régizene, ezért óriási a jelentősége. Manapság pedig ingyen, bárhol, bárki meghallgathatja. Belátható, hogy a huszadik század mekkora lökést adott neki, hiába volt elismert.

Hallgasd meg Bach: H-moll mise c. művét

Formaságok:

A H-moll mise műfaja értelemszerűen mise, a katolikus egyházi szertartás felépítését követi. Itt az előkészületek és a bevezető után felolvasnak a Bibliából és beszédet tart a pap, majd végül imádkoznak, adakoznak. A mű egy mise teljes, állandó szövegeit zenésítette meg. Érdekesség, hogy bár a cím h-moll, valójában sokkal több a H-dúr hagnem a műben, viszont h-mollban indít.

A mű hangszerelése fúvósokból (furulya, oboa d'amore, kürt. trombita), üstdobból és vonósokból (hegedű, brácsa, basso continuo), valamint egy nyolctagú kórusból (minden hangnemben, azaz: szoprán, alt, tenor, basszus) áll. A mise négy részre oszlik: Missa, Symbolum Nicenum, Sanctus, Osanna, ezekből messze leghosszabb az alapnak számító Missa, amely majdnem a felét teszi ki. E négy rész összesen 27 "dalra" oszlik, és most kéne arról beszélnem, hogy micsoda fantasztikus szimmetriája van, csak megint nem értettem egy szót se a leírásokból. Annyit azért megértettem, hogy egy építészeti alkotásként tekintenek rá, amit a korban szintén isteni szimmetriaelvek alapján igyekeztek felhúzni. Nem tudom hogy jön ki, de egy kereszt alakját vélik felfeldezni. Zeneértőknek nyilván többet mond, de íme egy kép és egy másik is, hátha valakinek mondanak valamit így is. A szimmetria közepén a keresztrefeszítés van, ez a legmélyebb hangnemű darab. A hozzáértők szerint többféle műfajt foglal magába a mise, kezdve a középkor egyszólamú énekeitől a kor legmodernebbnek számító fúgáiig, mert természetesen tele van vele, csak ezúttal talán elsősorban az énekhangok fúgáznak. A 27 rész általában nekem monoton volt, ritkán van belül dinamikai vagy ritmusváltás.

Tartalom/Élmény:

A "dalszöveg" maga közel kétórás miséhez képest rövidke, imádkozást, dicsőítést tartalmaz és röviden összefoglalja a kereszténység lényegét. Ami az igazi lényege azonban, hogy mindezt alátámasztja elvileg zeneileg is azáltal, ahogy a különböző motívumokat megfelelteti egy-egy eszmének, amely elhangzik a szövegben, és ezeket a megfelelő helyen ismétli vagy épp máshol, többletjelentést adva az adott ponton. Na ez az, amit első hallásra semmiképp se vagyok képes észrevenni, de sokadjára se igazán. Szóval elnézést a szegényes leírásért, de ez mélyebb elmélyülést igényel, vagy még csak nem tartok ott, hogy értelmezni tudjam a zenét. (Rendesebb elemzésért ld. az ajánlott olvasmányt a poszt alján.) De hogy mondjak egy konkrét példát is: "az a tény, hogy a két énekes egyszerre szólaltatja megaz Atya Istent és az Egyszülött Fiút megszólító sorokat, s később szerepet cserélve sem adják fel ezt a szimultán szövegmondást, ismét csodálatosan szimbolizálja a szöveg teológiai tartalmát: Atya és Fiú egységét,egylényegűségét."

Az első pár hang nagyon erőteljesen indít, azonnal megragadja az embert, de csúnyán leül szinte azonnal, és ez elrontja a hátralévő élményt, hiszen újra ugyanekkora hatást várok. Nem vagyok ugyan vallásos keresztény, de attól még gondoltam képes lehetek átélni a mű vallásosságát, ám kevés helyen éreztem kifejezőnek, amely illett volna az imák szövegéhez (van persze néhány kivétel, mint a lassú, komorabb keresztrefeszítés vagy az ünnepélyes lezárás). Mivel valamennyire hasonló darab, Handel Messiásával próbáltam párhuzamokat keresni, és az énekstílus hasonló is a barokkos túldíszítettségéel (ld. coloratura), azonban kevésbé éreztem a szófestés (kivétel a 20. darab esetében) technikáját. A trombiták sem voltak annyira ünnepélyesek, igaz, legalább jobban kivehetőek mint Handelnél. Újfent éreztem a Brandenburgi versenyeket, de Bach közismerten nagy újrahasznosító volt. Nekem eléggé egyhangúak voltak az egyes részek és kevésbé tudtam magam beleélni; kivétel volt ezalól a Misse 4. darabjának vagy a Symbolum Nicenum 21. darabjának váratlan tempóváltása vagy a 12. darabjában a váratlan belépő. A 10. darab egyáltalán nem tűnik vallásosnak, amire tök jól ráéreztem, mert valójában egy táncnak az átültetett változata, a 11. rész pedig, mivel a lengyel királynak címezték a művet, lengyeles dalra hasonlít. A Symbolum Nicenumra, a 14. részhez érve számmisztikázós jelleget ölt a téma, amit szívesen elemeznek Bach-kutatók: állítólag az, hogy a hangnem hangsorának mind a nyolc hangjegyét tartalmazza a darab, a mindenséget jelképezi, továbbá az ütemek és egyes szavak előfordulásának számai is a 7-es és a 12-es többszörösei. Nem igazán ragadott magával egyik darab sem, a legélvezhetőbb talán a Sanctus első darabja, a 22. rész, valószínűleg mert nagyon ismerős máshonnan. Szóval összefoglalva, nem élvezem továbbra sem a fúgákat, sem Bach intellektuális művészetét; a misét untam, kevés momentuma váltott ki belőlem bármiféle érzelmi reakciót.

Egyéb információ:

- Nem véletlenül említettem meg a poszt elején a hangrögzítést, mint a régizene történetének fontos lépcsőfokat, hangozzék ez bármennyire is anakronisztikusan; többek között ugyanis ez tette lehetővé, hogy szélesebb körben is elterjedjenek Bach és elődeinek zenéje, tehát kora ellenére is egy viszonylag fiatal korszakról beszélünk. Bár léteztek korábban is hasonló társaságok, igazán ez után indult meg a historikus zenei előadások, azaz a korhűen előadott művek mozgalma. Ennek egyik kiemelekdő alakja volt Harnoncourt, aki épp tavaly hunyt el, az ő nevével még sokat fogunk találkozni.
- Kutakodásaim közepette fedeztem fel a nyugati klasszikus zene Oscar-díját, a Gramophone Awards-ot is. Ez azért fontos, mert nem elég a historikus előadásmód, kicsit minden előadó képes a viszonylag rögzített utasításokat is máshogy előadni. A díjazottak biztosítékot jelentenek, hogy egy jó előadást fogunk hallani.
- Végre koncertet is ajánlhatok: 2017. október 25-én meghallgatható lesz a MüPában (3 000 - 6 000 Ft)

A kontextus:

Most arról kéne beszélnem, amit sajnos zenei képzettség hiányában nem tudok bemutatni, és még csak nem értem, hiába olvasok utána és próbálok magyarázó videókat nézni... Már említettem ezerszer, hogy a barokk egyfajta átmenet volt a régizene és a mai értelemben vett zene között több tekintetben, az egyik ilyen a hangolás. A hangolással azt lehet beállítani, hogy ha a zongorán leütsz egy billentyűt, akkor az milyen hangot ad ki. Az első hangolási rendszert matematikai szempontok alapján Püthagorasz dolgozta ki az i. e. 6. században (igen, az a Püthagorasz), ez egészen a 16. századig tartotta magát, amikor többek közt Galilei apja és még sokan mások ha jól értem sikeresen pontosították, de ez a folyamat eltartott a 19. századig. Ez abban nyilvánul meg, hogy ugyanazt a dallamot más hangnemben is elő lehet adni nagyobb változás érzékelése nélkül. Ezt hívjuk kiegyenlített hangolásnak.

A mű eredeti címe azonban jóltemperált és nem kiegyenlítetten hangolt zongora (és még csak nem is zongora, hanem billentyűs), de mivel nem értem a kettő között a különbséget, azt hazudom, hogy nagyjából megegyeznek. Akit érdekel, itt olvashat róla. Mint az előző posztomban említettem, Johann Sebastian Bach (1685-1750) kántorként és tanítóként (és apaként is) dolgozott, ez hívhatta életre ezt a művét 1722-ben, hogy oktatói szemléltetőeszközként bemutathassa a különféle hangnemek karaktereit. 1744-ben még egy ciklust írt, így összesen 48 rövid darabból áll a mű.

Hallgasd meg Bach: A jól hangolt zongora c. művét

Formaságok:

A zenedarabok mindegyike előjátékból és fúgából áll. Az előjáték (vagy prelúdium) ahogy a neve is mutatja, bemelegítő jellegű, rövid darab, ami egyúttal felvezeti a valódi művet is. A legrégebbi fennmaradt előjáték 15. századi, és a 17. századi német területeken kezdett divatba jönni párosítása fúgákkal azonos hangnemben, így Bach műve bár nagy hatású, korántsem formabontó. A fúgákról már többször esett szó, melyeknek legkifinomultabb művelői Handel és Bach voltak. Ezek egy vagy több rövid motívum variálgatásai ellenpontozásos megoldásokkal.

És akkor most beszéljünk arról, hogy mi az a hangnem. A magam laikus megfogalmazásában ez egy kezdőhang és az azt követő hangsor (magyarul dó és a ré-mi-fá-szó-lá-ti). Többféleképpen csoportosíthatóak, de ebben a zeneműben Bach a dúr és a moll szerinti felosztást választotta. A dúr hangnem esetén a hangok között a különbség 1/3-a, moll hangnem esetén 1/4-e a mélyebb és a magasabb dó közti különbségnek. 12 törzshangnem van, ezek dúrban a C, Cisz, D, Esz, E, F, Fisz, G, Asz, A, B, H, mollban a c, cisz, d, esz, e, f, fisz, g, gisz, a, b, h. Mindegyikhez párosul egy előjáték és egy fúga 1722-ből és 1744-ből, így lesz összesen 96 darabja a műnek. Egyetlen billentyűs hangszerrel játszák, ami nincs meghatározva, így lehet csembaló, orgona vagy a lassan hódító útra induló zongora is, amit azonban Bach ekkoriban még nem kedvelt. Általában közepes üteműek, kevés a szélsőségesebb megmozdulás a játékban, de azért előfordul pl. hangerőváltozás Természetesen mivel egy előadó van, a két kéz mindössze két szólamot enged meg.

Tartalom/Élmény:

Ez megint csak abszolút zene, azaz nem akar közvetíteni üzenetet, bár van olyan elemzés, amely szerint formailag kimutatható belőle a világegyetem leírása. Bach sajátkezű bevezetője szerint azonban csupán tanulásra és szórakozásra valóak a darabok:

Das Wohltemperirte Clavier oder Præludia, und Fugen durch alle Tone und Semitonia, so wohl tertiam majorem oder Ut Re Mi anlangend, als auch tertiam minorem oder Re Mi Fa betreffend. Zum Nutzen und Gebrauch der Lehrbegierigen Musicalischen Jugend, als auch derer in diesem studio schon habil seyenden besonderem Zeitvertreib auffgesetzet und verfertiget von Johann Sebastian Bach. p. t: Hochfürstlich Anhalt-Cöthenischen Capel-Meistern und Directore derer Camer Musiquen. Anno 1722.

Most meg kéne kísérelnem röviden leírni a darabokat, de elég eltérőek. Van köztük gyorsabb és lassabb, vidámabb és szomorúbb (állítólag a dúr hangnemű zene mindig pozitívabbnak tűnik).

Érdekes módon az előjátékok sokkal jobban tetszenek a fúgáknál. A fúgáktól mindig valahogy többet várok, de nem okoznak igazán kielégülést. A két szólam miatt könnyű különválasztani és megfigyelni a fúga motívumait, de számomra unalmasak voltak, mindig a magasabb hangok viszik folyamatosan a fő dallamot és a mélyebb szólamok szinte csak basso continuonak vannak ott, kivéve talán a második könyv 20. előjátékát, ahol sokkal kiemeltebb szerepet kap a mélyebb szólam. A fúgák közül kevés tetszett, talán csak az első könyv 19. fúgájára vagy a második könyv 4. fúgájának modernebb hangzására figyeltem fel. Az előjátékok ezzel szemben változatosabbnak tűnnek sebességváltozásaikkal, a mai fülnek kellemesebb dallamaikkal, mint pl. az első könyv 21. előjátéka vagy a második könyv 13. előjátéka. Két alapvető problémám volt: az egyik, hogy nagyon sok, 96 dallamot (ráadásul barokkot...) kellet volna meghallgatnom és valamennyire megjegyeznem, de ez három hét alatt sem sikerült, még simán el tudnék vele lenni hónapokig, mire valamennyire rögzülnek. Ez a változatosság és a négyórás játékidő hallgathatatlanná teszi az érdeklődő számára, persze nem is arra tervezték, hogy valaki egyhuzamban végighallgassa - de egy műnek mégis akkor van erősebb hatása, ha egybefüggő. Lehet hogy voltak visszatérő motívumok, de az előbb említett ok miatt képtelenség volt felfedezni. (Viszont felfedezni véltem pl. a Brandenburgi versenyek egyikét a második könyv 23. fúgájában.) A másik gondom az volt, hogy a sok vonós mű után az egy szem billentyűsön előadott darabok sokkal üresebbnek tűntek, hiányzott az a fajta telítettség, amit a folyamatos hangú, együtthangzó vonósok keltenek az emberben.

A kontextus:

Még mindig a barokk korban járunk, de már a végén; annak stíluselemeit, elsősorban az ellenpontozást és a motívumokkal való játszadozást Bach fejlesztette tökélyre fúgáival, egyúttal kora nemzetközi zenéje mellett a korábbi időszakok is felfedezhetőek műveiben. Ezen összegző munkásság miatt is Bach 1750-es halálával számítjuk a barokk zene végét és a klasszikus zenei kor kezdetét. Bár az eddigi zeneszerzőknél nem említettem, fontos információ, hogy a tehetős polgári réteg ellenére a zenészek teljesen ki voltak szolgáltatva nemesi munkaadóiknak, Bach pl. egy időben kifejezetten kereste a konfliktusokat, hogy kirúgathassa magát egy kedvezőbb álláshely érdekében. A Brandenburgi versenyeket vélhetően az 1710-es évek második felében írta a brandenburgi őrgrófnak mintegy pályázatként.

Johann Sebastian Bach (1685-1750) az eddigiektől eltérően zenész családból származott, legidősebb bátyja, aki fontos szerepet játszott fejlődésében, Pachelbel tanítványa volt. 15 évesen ismerkedett meg iskolájában az orgonával, aminek rövidesen mestere lett és fő megélhetési forrását jelentette egész életében. Huszas-harmincas éveiben kezdett igazán zeneszerzéssel foglalkozni, és 1723-tól haláláig Lipcsében dolgozott kántorként, illetve tanítóként is, amit azért fontos megemlíteni, mert műveinek egy jelentős része oktatási szándékkal készült. Korábbi zeneszerzőinkhez hasonlóan ő is hamar kiment a divatból, de hamarabb vissza is jött Mendelssohnnak köszönhetően.

Hallgasd meg Bach: Brandenburgi versenyek c. művét

Formaságok:

A mű a nevéből következtethetően versenymű, azaz valamilyen hangszer(csoport) válaszolgat egy nagyobb együttesnek. A címből azonban nem véletlenül nem derül ki, hogy mégis milyen versenymű ez, ugyanis több versenyműről beszélünk. Említettem már korábban a fúgát is, így itt az ideje, hogy röviden beszéljünk róla. Ez a többszólamú zenéből kifejlődött, ellenpontozást tökélyre fejlesztő formátum, amelynek mesterei Handel és Bach voltak, és egy rövidebb motívumot variálgatnak benne.

A versenyműsorozat hat versenyből áll, ezek pedig olaszos felépítésűek, azaz mindegyik verseny három tételből áll, egy gyorsból, egy lassúból, majd újra egy gyorsból. Ez alól kivétel az első verseny, itt ugyanis négy tétel van - a negyedik tétel vélhetően egy hozzáadott táncbetét. A versenyek sorrendje igazából nem számít, önálló darab mind, ráadásul abszolút zenéről van szó, tehát nincs üzenete. Többek között ezért sem adják elő együtt az összeset, illetve mert túlságosan megterhelőek, hiszen Bach "visszaélt" azzal, hogy akkoriban sok tehetséges zenész került a közelébe a kevésbé művészbarát új király miatt. A hangszerelést nem részletezném pontosan, mert minden verseny esetén más a felállás, de nagyjából egyenlő számban vannak jelen fúvósok, vonósok és persze egy csembalista, összesen 10 körüli létszámban. Ez már nagyobb mint egy kamarazenekar, de még nem igazán szimfonikus, hiszen ez ekkor még nem is létezett.

Tartalom/Élmény:

Most kéne arról írnom, hogy tulajdonképpen miről is szól a zenemű, ami abszolút zene esetén ugye elég problémás. Az első verseny vegyes hangulatú, a gyorsabb részek vidámak, a második, lassú tétel pedig lehangoló. Az első tételben van egy rész, amit tuti hallottam már filmekben, a második vége pedig kicsit szívatós, mert belassítanak, mintha vége lenne, aztán még egyszer elhúzzák ezt a belassított hangot váratlanul a lecsendesülés után. A második verseny szinte ugyanez, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a trombita játsza a főszerepet (amúgy is jellemző a Messiással szemben az egész versenyműsorozatra, hogy feltűnőbbek a fúvósok). A harmadik verseny tételei mai fülnek is tetszetősek, főleg az elsőben, ahogy a basso continuo egyre mélyül és halkul, majd újra erősödik. A második tétel viszont rejtély mindenkinek, itt ugyanis csak egy pár másodperces zárás (kadencia) van. Talán egy improvizációt volt hivatott körbevenni. A negyedik versenyt talán a legkönnyebb hallgatni, mert részben egy furulyaverseny, ahol a mély hangok és a magas furulyahangok jobban elkülönülnek a fúgaformában, mint más hangszerek. Az ötödik verseny a legfontosabb zenetörténetileg, Bach ugyanis fel akart vágni frissen beszerzett csembalójával, aminek egyébként virtuóza volt. A csembalót eddig kizárólag basso continuoként használták, ő azonban kiemelte a szóló hangszerek közé, és különösen az első tétel végén olyan szólót nyomott le, amit egy rock koncerten is megirigyelhetnének - itt még a többi hangszer is teljesen elnémul. Bach ezzel létrehozta ezzel az eső billentyűs versenyt. Valószínűleg a hatodik versenymű a legrégebbi, és bár elvileg abszolút zenéről van szó, itt állítólag az újabb hangszerek versenye hallható a régebbi hangszerekkel, ami azért ad némi filozofikus töltetet is a műnek. Az egyik legfontosabb jellemzője, hogy nagyon szokatlan módon hiányzik belőle a hegedű, ami valószínűleg annak tudható be, hogy Bach akkor munkaadója, a herceg játszott a Brácsán, és neki is kellett helyet biztosítani. Így lett belőle brácsaverseny,és eléggé megdolgoztatják benne őket. Az utolsó tétel nekem kissé unalmas lett, amit sajnálok, mert az első kettő egész élvezetes volt mai füllel is.

Érzésem szerint több motívum versenyeken keresztül több helyen is megjelent, általában ugyanazon a ponton. Az első tételek nagyon hasonlóan indulnak és talán azokra lehet a legjobban "bulizni", míg a második tételek majdnem mindegyike egyaránt negatívabb érzéseket keltett bennem. A harmadik tételek viszont kissé megfáradtnak tűntek. Kedvenceim azt hiszem a harmadik és a hatodik verseny első tételei, de az ötödik verseny csembalószólója is kemény. Azt reméltem, hogy a fúgákat könnyebben fel fogom ismerni, de egyelőre még nehezemre esik meghallani a különbséget a többszólamúság és az ellenpontozás között. Ugyanakkor jó játék mindig másik hangszerre figyelve hallgatni a zenét, mert így mindig kicsit más élményt ad ugyanaz a mű.

Egyéb információ:

- Bach természetesen magyar származású, mint minden híres ember. Legrégebbi ismert felmenője, a 16. századi Veit Bach Magyarországon dolgozott pékként, de protestánsként menekülnie kellett a katolikusok elől.
- Handelnek és Bachnak ugyanaz a kétes hírű szemorvos próbálta meggyógyítani vakulóban lévő szemüket, de egyiküknél sem járt sikerrel.
- A második verseny első tétele szerepel a Voyager űrszonda aranylemezén, ami az emberiség értékeit hivatott eljuttatni egy idegen civilizációba.

A kontextus:

Térjünk vissza sokadjára is a barokk témaköréhez, ám most nem a jómódú polgárság nyújtotta előnyökre szeretnék visszautalni, hanem arra, hogy a nyugati világ komolyzenéje évszázadokig az egyházi zenét jelentette. Arról már beszéltünk, hogy a barokk kezdetét az opera megszületéséhez kötik, ebből alakult ki az oratórium is, amely gyakorlatilag ugyanaz, csak nem társul hozzá színpadi előadás, témája pedig vallási. A messze legnépszerűbb oratórium az 1741-es Messiás Handeltől.

George Frideric Handel (1685-1759) bár német, élete nagyobb részét Angliában töltötte. Németországban kezdte karrierjét. Tehetős családja ügyvédnek szánta, de korán megmutatkozott tehetsége az orgonán, és 12 éves korában apja temetésére már maga szerezte a zenét. Húsz éves kora környékén Itáliába utazott, ottani évei nagy hatással voltak rá, ezért sokáig olaszos operákkal próbálkozott. Harminc éves kora körül költözött Angliába, de az 1730-as évekre az olasz opera egyre kevésbé jött be az angoloknak, ezért idővel az angol nyelvű oratórium felé fordult. A Messiást bő három hét alatt írta, de élete végéig javítgatta. Korában úttörő volt, mivel a jézusi életút egészét igyekezett megzenésíteni, míg az addig bevett gyakorlat csak egy-egy epizóddal tette. Az eddig tárgyalt zeneszerzőkkel ellentétben Handel nem merült feledésbe oratóriumainak köszönhetően, halála 100. évfordulóján pl. közel 3 000 énekessel adatták elő a Messiást.

Hallgasd meg Handel Messiás c. művét

Formaságok:

Az oratórium tehát gyakorlatilag egy vallásos opera a színpadiasság nélkül. A 17. században alakult ki, népszerűségét annak köszönhette, hogy az egyház betiltotta az operákat Itáliában. Legnépszerűbb időszaka a 18. századra esett, és épp Handel nevéhez fűződik a legtöbb híres darab. Az oratóriumok úgynevezett szinfóniával indulnak (nem szimfónia), ami megegyezik az operák nyitányával, majd szóló- és kórusművek váltogatják egymást.Már szinfóniában helyett kap egy úgynevezett fúga, ami az ellenpontozás egyik legfontosabb formája (az ellenpontozásról korábban már beszéltünk, a fúgáról bővebben később fogunk). A fúga szintén a 18. századra teljesedett ki, és minő meglepetés, egyik nagymestere épp Handel.

Handel sosem tisztázta pontosan a hangszerelést; az első pontosan feljegyzett előadás 1754-es, ebben 15 hegedű, 5 brácsa, 3 cselló, 2 nagybőgő, 4 fagott, 4 oboa, 2 trombita, 2 kürt és üstdobok szerepelnek (ezekről több infó a Hangszertárban olvasható), magyarul közel negyven hangszerrel van dolgunk. Őszintén szólva nem hallok jelentős különbséget, ha pl. egy hegedű vagy több játsza ugyanazt a dallamot, de élőben biztos jobban kidomborodik. Mivel most először énekes művel foglalkozunk, ejtsünk szót az emberi hangokról is, amelyeknek épp úgy megvan a maguk besorolása, mint a hegedűféléknek a magastól a mélyebbig. Ennél az 1754-es koncertnél a kórus 19 fős volt plusz a négy hagyományos hangtávú szólóénekes (magastól a mélyig): szoprán, alt, tenor, basszus. Érdekes volt, hogy itt az énekhangot hangszerként éreztem használni, épp úgy mint pl. Vivaldi virtuóz hegedűszólóit, emiatt viszont a zene maga gyakran elcsendesült és üresnek éreztem, ha csak az énekhang szólt. A másik hátulütője ennek, hogy az énekelt szavak érthetetlenek számomra, annyira eltorzulnak. A hangszerek alárendeltek, többnyire az énekszólók emelkednek ki. Jellemzően 2-3 perces részekből áll, 54 darabból, de van tízperces és 20 másodperces rész is. A zene minden eleme változik a mű során, a ritmusváltások izgalmasak ezek közül egyedül.

Élmény/Tartalom:

A mű a címéből adódóan a megváltásról szól. Három nagyobb részre oszlik: az elsőben megjövendölik, a másodikban bekövetkezik, a harmadikban pedig ezekre reflektálnak. A nyitány hangneme elvileg reménytelenséget hivatott kifejezni, én semlegesnek éreztem, de hozzá képest a második darab valóban édes ígéretet hordoz. A negyedik dalban a szólókból kórus lesz, ami jól érzékelteti a tömeget, hiszen egyszerre többen dicsőítik Istent, de némi csúszással - végül azonban együtt énekelnek egyszerre, egységet kifejezve. Ez a későbbiekben is hasonló marad,a kórusok mintha az emberiséget képviselnék sokaságukkal. Az első és második rész viszonyát egyesíti a 10. rész, ami a "sötét", istentelen világot leíró, gonosz hangzású dallammal nyit, hogy az Isten szónál váratlanul pozitívba forduljon. Eddig ez a mai füllel leginkább hallgatható rész. Hasonló elven épül fel a 11. rész is, majd az örömhírt hirdető jóslatok vidámabb dallamai következnek. Ezután néhány egész rövid átvezető jellegű dal jön 10-30 másodpercben, amelyek Jézus megszületését jelentik be. Nem tudom ezeknél miért volt szükség külön részekre, és miért nem lehetett egy részbe sűríteni. A 17. résznél jön a dicsőítés, ekkor hangzanak fel először trombiták, végül Jézus megszületik. A második részről kicsit általánosabban fogok írni, mert sokkal kevésbé éreztem kifejezőnek (vagy csak fáradt voltam): Jézus megszületett, megkínozzák és megölik, de ő minden bűnünket magára vállalta. Feltámadásával és mennybemenetelével zárul ez a szakasz, és egybehangzó állítások szerint ez a csúcspontja a műnek, ezért elsősorban húsvéti zenének tartják. E második szakaszt lezáró dal a messze legismertebb részlete, a Halleluja, itt újra megszólalnak hangsúlyosan a trombiták és a dobok is, amik korábban fel se tűntek (ha voltak egyáltalán). A harmadik rész a halál és a bűn feletti győzelmet hirdeti. A 46. dal volt érdekesebb, ahol a halált mélyebben, lassabban énekelték, a feltámadást élénkebben és magasabban - de az efféle megoldás végig jellemző volt az oratóriumra. Vagy a 48. dal, ahol a bibliai idézetben szereplő trombitát természetesen trombitákkal illusztrálták. Kár, hogy más részletekben nem volt ennyire kiemelve, üdítő színfolt volt, miközben más fúvósokat szinte egyszer sem vettem észre. Az utolsó dal lezáráshoz méltóan ünnepélyes, egy hosszan kiénekelt ámennel végződik.

Fokozott koncentrációt igényelt, fárasztó volt hallgatni, nem is szokták egyben leadni az egészet. Két és fél órányi a mű, mind az 54 darabja más-más dallamú, de még azokon belül sincs gyakran ismétlődés a mai popzenével ellentétben, így baromi nehéz emlékezni rájuk, hiba hallgatom már több mint két hete. És nem leírni igyekszik a zenével valamit Vivaldival ellentétben, hanem inkább illusztrálni, így ugyanaz a módszer, pl. a coloratura (hanghajlítgatások) jelenti a tüzet, a rázkódást... stb. A mély és magas hangok váltakozása pl. pedig a földi létet és mennyországot, a völgyet és a hegyet... stb. (szófestés). A szöveget nem lehetett érteni emiatt, a hangszerek közül szinte csak a vonósokat hallottam meg. Ahogy mindig, igyekeztem magam belehelyezni a korabeli hallgatóság bőrébe, és ez sokat segít a zene értelmezésében. Nem tudom, hogy a zenei kultúránk mennyiben változott és midig ugyanazokkal fejezték-e ki ugyanazokat az érzelmeket, de ha igen, akkor úgy érzem, hogy sikerült közelebb kerülnöm a 18. századi emberek gondolkodásmódjához az értékrendjükről, amelyben a vallás sokkal fontosabb, de egészen más megvilágításban szerepelt. Szóval a lényeg az, hogy ezt még sokszor meg kell hallgatnom, hogy minden részlete ismerősebb legyen, és ha közelebbi kapcsolatba kerültem már vele, akkor biztosan sok mindent máshogy látok majd vele kapcsolatban. És akkor képzeljük el, hogy a 20. századig gyakorlatilag életében csak egy-két alkalommal hallgathatta meg ugyanazt a darabot egy ember...

Egyéb információ:

- A művet hagyományosan a mai napig felállva, bulihangulatban hallgatják Angliában, mivel bemutatójakor az akkori angol király, II. György izgatottságában állva hallgatta a művet. Nemrég ezt sikerült is túllépnie egy zeneprofesszornak :D
- 2017 tavaszán bemutatásra kerül egy magyar nyelvű rock-változat.
- Handelt gazdaggá tette zenéje, és ebből a pénzből sokat jótékonykodott; a Messiást is mindig jótékonysági koncertként tartatta meg, és ezt a hagyományt is megőrizték.
- Bár húsvéti darabként kezdték játszani, valamiért végül a karácsonyi repertoár elengedhetetlen darabja lett.
- A magyar fordítása a szövegnek itt olvasható.
- Itt egy egész oldalt szenteltek a műnek elemzésekkel, és a Wikipedián is olvasható egy, az enyémnél sokkal olvashatóbb elemzés.
- Érdekes alternatívaként itt épp egy dramatizált, színpadi változat tekinthető meg.

A kontextus:

Újra csak ott tartunk még tehát, hogy a barokk mennyire fontos volt a nyugati komolyzene történetében: a polgári jólétnek köszönhetően kifinomultabb hangszerekkel játszhattak nagyobb zenekarok, létrejöttek a modernebb zenei formátumok, a dallamokat "túldíszítették", azaz egy-egy fő hangjegyet körülvették egyéb hangokkal, ami nem a dallamot adta meg, hanem csak színesítette. Ennek megfelelően elvárták a zenészektől az improvizációt is, így a zeneszerzőknek maguknak se ártott virtuóznak lenniük, hogy tudják meddig mehetnek el.

Szerencséjére hegedűművész családba született Antonio Vivaldi (1678-1741), aki így aztán maga is elsajátította a hegedülést mesterfokon. Korának legfontosabb zeneszerzője volt nemcsak művei miatt, hanem mert jelentősen hozzájárult a (hegedű)versenyek formátumának kifejlesztéséhez is és mert közvetlenül hatott Bachra. Ennek ellenére a klasszikus zenével ő is kiment a divatból és csak a huszadik század közepén fedezték fel újra. Legismertebb hegedűversenye természetesen A négy évszak, amely 1721 környékén íródott.

Hallgasd meg Vivaldi: A négy évszak c. művét

Formaságok:

Mint említettem, a barokk hozta magával, hogy a zene formailag is egyenrangúvá vált a tartalmával. Ugyanakkor eddig úgynevezett abszolút zenéről lehetett beszélni, ahol a zenét csupán önmagáért lehetett élvezni. A négy évszak volt az egyik fontos előfutára a 19. századra kialakuló programzenének, amely igyekezett valamit kifejezni (és akkor most utólag könnyű okosnak lenni alapon kijelenthetem, hogy Pachelbeltől a Kánon d-dúrban meg nyilván abszolút zene volt). Ahogy a címből is sejthető, itt a négy évszak hangulatait próbálta Vivaldi visszaadni. A mű hegedűverseny, ami annyit takar - és itt jön képbe Vivaldi hegedűs ismerete - , hogy egy szóló hegedűs áll szemben egy zenekarral egyenrangú félként vagy inkább vezetőként.

A zenekar pontos összetétele nincs meghatározva, a legautentikusabb valószínűleg egy vonósnégyes (két hegedű, egy brácsa és egy cselló), valamint valamilyen basso continuo hangszer (a képen a Voices of Music csapat hangszerelése látható). Érdekesség, hogy a korabeli gyakorlat szerint Vivaldi forgóban tartotta a szólóhegedűsöket, azaz minden tételnél más volt az a csapatból. Ezt teljesen megértem, ugyanis alaposan meg vannak dolgoztatva, rengeteg a gyors rész, ide valóban gyakorlott és tehetséges hegedűs kell. A mű a szonetteket utánozva tizenkét 2-5 perces tételből áll, mind a négy évszak pedig három-három tételből (sorrendben: tavasz, nyár, ősz, tél). A három évszak-tétel mindegyikében a második egy lassabb. Egyébként szinte minden elemében változó, változik a magasság, a ritmus, a dinamika. A vonós hangszereket itt már nemcsak "vonják", hanem pengetésszerűen is játszanak rajta, hogy utaljanak az esőcseppekre.

Élmény/Tartalom:

A négy évszak ugyanis mint említette programzene, ezért rendkívül kifejező tud lenni egyes pontjain. Nyilván rontott picit a természetes élményen, hogy ahogy mindenki fejében, az enyémben is rögzültek rajzfilmek értelmezései, miközben ez a zene ment a háttérben, de így is nagyon könnyen ugráltak elő képek. Igyekeztem felírni, melyik tétel milyen érzést váltott ki belőlem, hogy majd írhassak ide valamit, aztán kiderült, hogy Vivaldi már megtette nekünk ezt a szívességet. Ugyanis nemcsak a cím teszi programzenévé, hanem a mellékelt szonett vers is. Utólag elolvasva és visszahallgatva a zenét még egyszer, büszke lehetek magamra, egész jól sikerült eltalálnom, ami persze nagyobb részt Vivaldi érdeme, de azért voltak olyan részek is bőven, amibe ha beledöglök se látom bele az előírtakat. A cselekmény röviden: Itt a tavasz, csicseregnek a madarak, de egy vihar előszele egy pillanatra megzavarja őket (a madarak, valamint a vihar a legérthetőbb avatatlan fülnek is). Egy pásztor alszik, nimfák táncolnak. Nyáron minden olvadozik a hőségtől, amikor a vihar megérkezik. Ősszel a parasztok a termést ünneplik, folyik a bor míg be nem punnyadnak. Hajnalban vadászok szedelőzködnek, megsebesítik a prédát, amely kimúlik. Télen nagy a hideg, egyesek kinn fagyoskodnak, mások a meleg kályha mellett pihennek elégedetten. A tél kellemetlen, de megvannak a maga szépségei.

Eg hét hallgatás (plusz előismeret) után se tudtam még megjegyezni teljesen a dallamokat, de az az érzésem, mintha az egyes évszakok fő motívumai, valamint a lassabb részek ugyanannak a dallamnak a módosított változatai lennének, de legalábbis meglehetősen hasonlóak. Gyakori visszatérő elem a negatívabb hangású, váratlanul gyors és mély moívum, ami vihart, vadászatot jelent. A legismertebb a tavasz első tétele, illetve talán a nyár harmadikja, a vihar. Nem véletlenül, hiszen ahogy említettem, talán ez a két dolog, a madárcsicsergés és a vihar a legjobban kifejezett. Nekem mégis a tél második tétele tetszett a legjobban, a mai ízlésvilághoz szerintem jobban passzol, egyszerű és szép. Annak ellenére, hogy a vers szerint a télnek a negatívumai ellenére is megvannak a maga szépségei, a negatív motívumra hajazó, gyors felütéssel zárják a hegedűversenyt, mintha inkább azt akarná sugallni, hogy a tél, a halál végleges. Ha az örök körforgást akarta volna érzékeltetni, akkor inkább a tavasz lett volna az utolsó tétel, vagy legalábbis visszaköszönne a tél végén, nem? Összességében kellemesen csalódtam, a sok hallgatás végére elkezdett összeállni az avatatlan fülem számára összevisszaságnak tűnő hangkavalkád, és meglepődötten fedeztem fel egyes részeiben a mélységet, szépséget. És még sok mindenről nem beszéltem. Talán jobb lett volna tételenként végigvenni a 40-45 perces hegedűversenyt, de a filmeket se elemeztem jelenetenként, szóval elégedjetek meg ennyivel :)

Érdekességek:

- A külföldi média nemrég felkapta az egykori TV2-ős éjjeli homokrajzoló, Cakó Ferenc illusztrációját, itt megnézhetitek.
- Ha esetleg elhangzana egy műveltségi vetélkedőben: Vivaldi beceneve a vörös pap volt hajszíne és foglalkozása miatt.

Billentyűsök

Énekhangok

Fúvósok

Húrosok

Ütősök

A kontextus:

A 17. század végén, tehát a barokk vége felé járunk, közvetlenül a nyugati klasszikus zene korszaka előtt. Egyre többen engedhették meg maguknak a zenehallgatást, egyre kifinomultabb hangszerekkel, és a zene formailag már ugyanolyan fontos volt, mint tartalmilag, azaz az énekes műfajokat háttérbe szorította a hangszeres zene.

Pachelbel (1653-1706) korának egyik legfontosabb zeneszerzője és orgonistája volt, aki később szinte a feledésbe merült. Elsősorban orgonistaként működött és orgona- és egyéb művei elismertebbek, mint a most tárgyalandó kamarazene.  Nem tudni pontosan mikor írta, vélhetően 1680-1706 között. A huszadik században kezdték újra felfedezni, ekkor, 1968-ban dolgozta át az öt hangszerre írt kánon D-dúrbant egy francia karmester nagyzenekerra, aminek köszönhetően a köztudatban is elterjedt. Annyira, hogy ma már az egyik legnépszerűbb esküvői zene és megszámlálhatatlanul sok könnyűzenei dal alapja.

Hallgasd meg Pachelbel: Kánon D-dúrban c. művét

Rövid kitérő: Szerencsére divat lett régizenét eredeti formájukban eredeti hangszerekkel előadni, így igyekszek majd ilyeneket belinkelni, nem egy modernebb feldolgozást. Külön erre szakosodott csatorna a YouTube-on a Voices of Music, tessék rá feliratkozni :)

Hallgasd meg a nagyzenekarra készült feldolgozást

Még egy rövid kitérő: Iszonyatosan sokat számít egy-egy mű értelmezése; aki már hallota egy pop dal demó változatát, az ismertet, majd egy feldolgozást, az tudja miről beszélek.

Formaságok:

A kamarazene (kis, legfeljebb 10-12 fős zenekarra írt művek) műfaja kánon, azaz adott egy dallam, amit később belépve pontosan vagy nem egészen ugyanúgy, de hasonlóan leutánoz egy-egy újabb szólam. A mű keletkezéséről, céljáról sajnos keveset tudunk. Állítólag erősen érződik rajta a barokk stílus és Pachelbel délnémet származása, de ezt megfelelő műveltség hiányában nem tudom értelmezni :) Mindenesetre nem tarják kiemelkedő műnek, nem is tartozik igazán a szerző fő profiljába.

Ereditleg három hegedűre, basso continuora (ami többféle basszust adó hangszer lehet csembalótól a csellóig) és giguere írta - mind viszonylag friss, 16. században létrejött, 17-18. századra tökéletesedett hangszer. Értelemszerűen a hangmagasságot a basso continuo adja (és a gigue), ahogy a ritmust is, ám ettől idővel eltérnek a hegedűk, felgyorsulnak. A dinamika érzésem szerint nem változik. A hangszínek közül a hegedű éles hangját sosem bírtam, ellenben a cselló telített, érzelmes mélységét mindig szerettem. Mivel kánonról beszélünk, több szólam szerepel: az alap, változatlan dallamot a basszusok viszik, a hegedűk azok, amelyek először még ugyan utánozzák, de később variálni kezdenek, ellenpontozva az egyszerű csellót/csembalót.

Élmény/Tartalom:

Egyelőre most ezt a nehezebb megírnom még kifejlett zenei érzék híján, és nincsenek leírások, amik segítenének ebben. Nem tudjuk miért készült a mű vagy hogy mi a célja. Ha a "történetét", a menetét kéne felvázolnom, akkor azt írnám, hogy lassan és méltóságteljesen elindul a monoton basszus szólam, amihez rövidesen, sorban, egyesével kapcsolódnak be a jóval magasabb hangot kiadó hegedűk, majd amikor mindegyikük belépett már, elérkezik a tetőpont és variálni kezdik a dallamot, változtatnak a tempón.

(A képen egy gigue - ejtsd: dzsig - látható)

A kérdés igazából az, hogy ennek milyen érzéseket kellene kiváltania belőlem, mi az üzenete. Utóbbi szerintem nincs, már csak a cím miatt se. A hozzá kapcsolódó érzelmeket némileg befolyásolja, hogy a popzene egy jelentős része gyakorlatilag erre a basszus szólamra épül az 1960-as évek vége óta, így mindenképpen egyfajta kellemes, talán nosztalgikus érzést kelt bennem, míg a hegedűk, különösen miután begyorsulnak és elszakadnak az alapdallamtól felvillanyoznak pozitív értelemben. Szóval alapvetően kellemes érzések társulnak hozzá.

Érdekességek:

- Pachelbel egyik fia volt az első európai zeneszerző, aki az Egyesült Államokba költözött.
- Jóbarátja volt Bach apjának, de a későbbi zeneszerzővel valószínűleg csak egyszer, még gyerekkorában találkozott. Tanítványa volt viszont Bach későbbi tanára.
- Hogy mekkora hatása volt a popzenére, íme egy lista olyan dalokkal, amelyek ha nem is követik pontosan a dallamot, mindenképpen az ő vonásait tartalmazzák.
- Ehhez kapcsolódóan van egy népszerű videó is, amelyben egy komikus kihasználja ezt.

A zene valószínűleg természeti hangok utánzásával alakulhatott ki, funkciói pedig vallási, szórakoztató jellegűek lehettek, de hasznos lehetett a munkavégzésben és a kommunikációban is. A legkorábbi régészeti lelet egy 40 ezer éves medvecsontból faragott szlovéniai furulya, de az őskori zene Indiában és Kínában fejlődött ki igazán.

Minden civilizációnak megvolt a maga zene kultúrája, és ezek nagyon eltérőek lehetnek. Olyannyira, hogy sem a nyugati sem egyéb zenei jelekkel nem írhatóak le, mert az előadónak akkora szabadságot nyújtott a zene, ami a sokkal kötöttebb nyugati formákkal nem rögzíthető. Ezért most nem megyek bele bővebben a keleti zenékbe, ahol az indiai pl. egyidős a Védákkal, vagy a szintén többezer éves kínai zenébe. A legrégebbi fennmaradt, bár töredékes zene az úgynevezett Nikkal-himnusz az i. e. 14. századi Szíriából, meghallgatható itt:

Hallgasd meg a Nikkal-himnuszt

Az ókori görögöknél vált először a zene az alapműveltség részévé, még vélhetően Homérosz művei is éneklendőek. Innen származik az első, teljes egészében fennmaradt dal, Szeikilosz sírverse az i. sz. 1. századból a mai Törökország területéről. A rómaiak zenéje meghódított területeikből táplálkozva továbbélt a középkor úgynevezett régizenéjében.

Hallgasd meg Szeikilosz sírversét

Ebből a korszakból maradt fenn az első kínai zenei emlékünk, a 8. századi Dzsiesi Diao Julan, de most maradjunk Európánál: a zene némileg kettévált egyházira és világira. Előbbi énekes volt a görög himnuszok után, amelyek a 12-14. századra többszólamúvá fejlődtek, míg a világi zenét a vándorénekesek jelentették egyszerű hangszeres kísérettel. A 15. század végétől kezdett leválni a tisztán hangszeres zene, amely a 17. századra, a barokkos felfogásnak köszönhetően vált önállóvá, ahol a forma ugyanolyan fontos, mint a tartalom. Ehhez persze kellett az is, hogy a gazdagodó polgárság révén egyre kifinomultabb hangszerek jöjjenek létre.

Hallgasd meg a Dzsiesi Diao Julant

Az átmenetet a régizene és a klasszikus közt a barokk jelentette. A 16. század végére egyre fontosabbá vált az ellenpontozás (ami ha jól értem, több egyenrangú, eltérő dallamot jelent), a 17. századra pedig megszületett a barokk kezdetét jelentő opera, melyek közül első igazinak Monteverdi Orfeoját tekintik. Ekkor kezd igazán fontossá válni az akkord, a harmónia, a jól-temperált hangolás (Werckmeister-harmóniák, ugyebár) és a tonalitás, amit tucatnyi videó megnézése után sem értettem meg. És ezzel elérkeztünk első darabunkhoz...

Hallgasd meg Monteverdi: L'Orfeo c. operát

Mi is a zene? Már a meghatározása is problémás, sok kultúrában nincs is rá szó. A legmegfelelőbb meghatározásnak a hangok elrendezése tűnik. A kutatók régóta igyekeznek közös vonásokra lelni a különféle népzenékben, de eddig nem jártak sikerrel. Főbb elemei:

- hangmagasság (mély vagy magas),
- ritmus,
- dinamika (hangerő),
- hangszín (azaz ami mássá tesz egy hangot a hangerő és a hangmagasság mellett - pl. ahogy két hangszer hangja eltér akkor is, ha ugyanaz a hangereje és magassága) és
- szólam (egy, két, több, homo, hetero).

Jelenleg három típusát különböztetik meg a zenének:

- Népzene
- Komolyzene
- Könnyűzene

Ezek közül most csak a komolyzenével szeretnék foglalkozni, noha lesznek átfedések. Formátum és műfaj szempontjából ugyancsak nehéz dolgom lesz, nem találtam ugyanis egységes szempontrendszert, szóval ez majd menet közben fog kialakulni. Fontos hogy van-e benne ének vagy nincs, hogy hányan adják elő, hogy mely stílusirányzathoz tartozik, hogy milyen hangszereken adják elő vagy hogy éppen kísérőzene egy előadáson vagy önálló alkotás.

A zene valószínűleg nem önálló művészetként szerepelt kezdetben, hanem részeként egy előadásnak. Tulajdonképpen a 18. század végéig ez így is maradt, csak ekkor kezdték a zenét önmagát önálló esztétikai élményként kezelni Baumgarten és Kant német filozófusok hatására. Az írás megjelenésével természetesen megpróbálták az addig szájhagyomány útján megőrzött zenét lejegyezni, erre már az időszámításunk előtti 2-3. évezredből is vannak leleteink, de igazán komplexen csak a 13. századtól láttak hozzá a feladathoz Európában a mai modern zenei jelek kifejlesztésével. A hagyományos népzenét csak a 19. század végétől kezdték lejegyezni és rögzíteni (többek közt ugye Bartók volt ennek az egyik nagyágyúja).

(Ha esetleg egy zeneértő olvasta a bejegyzést és túlélte, ne habozzon javítani a hülyeségeimet :)